|
Bércek szele
Nihiliac Elsworthy 2004.12.29. 13:04
Bércek szele
Legyezte arcom a bércek szele,
Nyugatról fújt messze keletre,
A hegy kiugró szikláján ültem,
Vártam hogy az indulás elérkezzen.
Simogatta bőröm már a gyenge napfény,
Mikor vállamra rakta kezét,
Szemembe nézett és bólintott,
És elhagytuk a régi otthont.
Éjjel, nappal mentünk szüntelen,
Nem fárasztott el a sok küzdelem,
Tüskés bozóton átvergődtünk,
Tajtékos patakban megfürödtünk.
Árnyas erdőben sötétzöld lombkoronák,
Száz évesek voltak és vigyáztak ránk,
Vörös tűz mellet lepihentünk,
Mi árnyékot vetett mellettünk.
Hallgattuk a farkasok vonyítását,
Az ágak álomba ringató suttogását,
Néztem vérpiros száját, fehér arcát,
Minden vonzó, rejtelmes vonását.
Álmomban az űrben jártam,
Kerestem őt, de nem találtam,
A vakító hajnal ébresztett fel,
Elűzte rémeim mint minden reggel.
Tovább mentünk havas ormokon,
Átúsztunk mélykék, hűvös hullámokon,
Hajtott minket a vágy látni,
Miért érdemes a világon még járni.
Volt mikor mohos sírhanton,
Olykor homokos tengerparton,
Figyeltük a csillagok helyét,
És én néztem tűnődve a Dél keresztjét.
Megfogta kezem és maga után vont,
Jártuk az ösvényt ahogy kanyargott.
Mezők friss leheletét lélegeztük,
A kecses szarvast követtük,
Hajlékony puma után futottunk,
Vagy ősi véseteket olvastunk.
Fejtegettük a legendák értelmét,
Vártuk a szellemek közeledtét,
Nevetve idéztük meg a holtat,
Míg szemünk kereste a sárga Holdat.
Gyógyító növényeket tettünk sebeinkre,
Vadásztunk este az élelemre,
Nem féltünk semmitől csak a végső szótól,
Mi örökre elválaszt minket egymástól.
Könnyeimet felszárítja a meleg este,
Mikor álmomban újra találkozok vele,
Állok a sziklán, várok az éjre,
Fúj a szél, a bércek szele búsan keletre.
2004.09.26.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
