Rayney
2005.01.10. 20:50
Rayne
Volt egyszer egy magányos gyermek,
Ivadéka egy vámpínak és egy embernek.
Koldusnő találta az utcán,
Magához fogatta árván.
Nevelte, tanítgatta, oktatta,
De ahogy nőtt úgy sápadt az arcat.
A Nap nem ártott neki, de a vízet nem bírta,
Volt mikor a végtelen éjjeket végigsírta.
Átkozta anyja szerelmét, apja hűtlenségét,
A Nap, a Hold, és a világ kegyetlenségét.
Vakítóan égtek a csillagok,
Hívogatták a félhomályos sikátorok.
Szomja úgy enyhűlt ahogy folyt le torkán,
Emberek bordó vére, mint az éjsötét óceán.
Az égető lángfolyamot még sokáig érezte,
Majd elmúlt és újra éhezve,
Járta a várost áldozatra lesve,
A csuklyás halállal versenyezve.
Ő volt a végzet gyermeke, sokáig így hívták,
Míg kereste az élet dalnokát.
Nevét felfedezve elszántan ismételte,
Enyém a nappal, az este,
A mondák minden bölcsessége,
és a sors minden szenvedése.
Ki külömb nálam, kié több tudás,
Az álljon elém és övé az elkárhozás.
|