Egy párizsi hajnalon

Sugaras a fejem s az arcom,

Amerre járok, száll a csönd, riad,

Fölkopogom az alvó Párizst,

Fényével elönt a hajnali Nap.

Ki vagyok? A győzedelmes éber,

Aki bevárta, íme, a Napot

S aki napfényes glóriában

Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? a Napisten papja,

Ki áldozik az éjszaka torán.

Egy vén harang megkondult. Zúghatsz.

Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben

Gyújtom a lángott a máglya alatt,

Táncolnak lelkemben s a máglyán

A sugarak, a napsugarak.

Eové, szent ősláng, Napisten.

Még alszik itt e cifra rengeteg,

Én vártam, lestem a te jöttöd,

Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.

Boldog üköm pirosabb legény

Volt, ugyebár, mikor papod volt?

Hej, sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,

Aki enyhülést Nyugaton keres,

Táltosok átkos sarja talán.

Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,

Mely, hogy kifáradt, engemet adott,

Ki sápadtan fut nyugatra,

Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,

Imádom a fényt, lángot, meleget,

Keresek egy csodát, egy titkot,

Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Keleti vérem, ez a lomha,

Szomjúhozóan issza Nyugatot:

A Napisten legbúsabb papja,

Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

Egy nóta csal. Rég dalolhatta

Szent Ázsiában szép, barna lány,

Egy illat űz, csodavirágból

Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás

Száll előttem s én lehajtom fejem,

Várok valamit. S amit várok,

Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

Mit várok? Semmit. Egy asszony

Utamba állt és néha csókot ad:

Sohse látott ez a csókos Párizs

Betegebb és szomorúbb csókokat.

Várok. Lesz egy végső borzongás,

Napszálltakor jön, el fog jönni, el

S akkor majd hiába ébresztenek

Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

Elmúlik a Napisten papja,

A legfurcsább és a legbetegebb,

Aki fáradt volt mielőtt élt

S aki még Párizsban sem szeretett.

Eové, Szent ősláng, Napisten,

Kihúnyt a láng, Párizs riadva zúg,

Új csatára indul az Élet,

A nagyszerű, a pompás, a hazug.

Én is megyek, kóbor, pogány hős,

Új balga Don, modern, bolond lovag,

Ki mi van is, irtja, kiszórja

önlelkéből az áldott álmokat.

Sugaras a fejem s az arcom,

Zúg a harang, megyek lassan tovább:

Megáldozott a dús Párizsnak

Kövein a legkoldusabb nomád.